Gyilkos súlytalanság?

 2014.02.06. 16:15

Deke_cover.jpgAz amerikaiakat sokkolta, hogy a kozmonauták tizennyolc világűrben töltött nap után nem tudtak lábra állni, a következő legénység pedig nem is élte túl a küldetést. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"1970. júniusában, Neil Armstrong kozmonauta-kiképző központba tett látogatásával egyidőben, az oroszok felbocsátották a Szojuz-9-et, fedélzetén Andrian Nyikolajevvel és Vitalij Szevasztijanovval. Tizennyolc napot töltöttek földkörüli pályán, ami akkoriban rekordidőnek számított. Ennek a küldetésnek már volt némi haszna – pláne, ha az ember űrállomásokat akar építeni – és az oroszok azt beszélték, hogy pontosan ezt akarják tenni.
Nyikolajev és Szevasztijanov elég rossz bőrben tért vissza. Az űrhajótól vinni kellett őket, de pár napon belül már lábra tudtak állni, és sétálgattak. Az azonban elég nyilvánvaló volt, hogy sokat kell még tanulni arról, miként lehet ilyen hosszú küldetéseken megőrizni az emberek egészségét.
Az oroszok végül 1971 áprilisában tényleg felbocsátották a Szaljut vagy Szalut nevű űrállomást. A Szaljut pár napos ellenőrzését követően a Szojuz-10 is pályára állt, fedélzetén Vlagyimir Satalovval, Alekszej Jeliszejevvel és Nyikolaj Rukavisnyikovval.

A Szaljuthoz dokkoltak ugyan, de azonnal problémákba ütköztek. Sehogysem tudták kinyitni a dokkolóajtót. Szerintem a Szaljut és a Szojuz közti nyomáskiegyenlítéssel lehetett a gond. A dokkolórendszerek az oroszok számára kemény diónak bizonyultak: a holdprogramjuk számára sem sikerült kifejleszteni egyet. Így aztán a srácoknak fel kellett adni a dolgot, és hazatértek. (A Szojuznak ez a verziója nagyon korlátozott tartalékokkal rendelkezett: csak negyvennyolc órát tudott önállóan üzemelni.)

Hat hét múlva egy újabb kísérlet következett. A Szojuz-11 Georgij Dobrovolszkijjal, Vladiszlav Volkovval és Viktor Pacajevvel a fedélzetén szállt fel. Dokkoltak, majd sikerült kinyitniuk az ajtót, és a Szaljut fedélzetére költöztek.
A terv az volt, hogy harminc napot töltenek odafenn, és jól is ment nekik. Voltak műszaki problémák, beleértve egy kis tűzesetet az állomáson. (Az orosz űrhajókon keverékgázt használtak normál nyomáson, így egy tűz nem jelentett automatikusan katasztrófát.) Volt pár összecsapás Dobrovolszkij és Volkov között. (Volkov korábban már részt vett űrrepülésen, Dobrovolszkij, a parancsnok azonban nem, és Volkov úgy gondolta, hogy ő többet tud a dolgokról. Ez az ostoba orosz rendszer miatt történhetett meg: a parancsnok a légierő kozmonauta-csapatából érkezett, míg a fedélzeti mérnök egy másikból.)

Június 27-én a kozmonauták a páholyból nézhették végig a harmadik N-1 startját: földkörüli pályájukról figyelték, ahogy a rakéta száz másodpercig emelkedett, majd csütörtököt mondott, és meg kellett semmisíteni.
Három nap múlva Dobrovolszkij, Volkov és Pacajev már a hazautazáshoz készülődött. A légkörbelépés előtt – azután, hogy beindították a Szojuz fékezőrakétáit, és levált a keringőegység – egy szelep véletlenül kinyílt a visszatérő egységben (a landolás előtti pillanatokban kellett volna kinyílnia). A levegő kezdett kiszökni az űrhajóból.
Megpróbálták elzárni – sőt, bedugaszolni – de hiába. A landolás automatikusan történt, de a mentőegységek sejtették, hogy valami történhetett odafenn, mivel nem tudtak kapcsolatba lépni a legénységgel. Iszonyú nagy sokk lehetett számukra, amikor kinyitották az ajtót, és holtan találták a legénységet.

Mindannyian aggódtunk egy kissé. Nemrég Nyikolajev és Szevasztyianov teljesen legyengülten jött vissza … most meg itt egy legénység, ami már belehalt a küldetésbe. Lenne valami a súlytalanságban, ami huzamosabb idő után halálos veszélyt jelent az emberre?
Az oroszok kezdtek kissé nyitottabbá válni. Bejelentették, hogy a legénység halálát műszaki hiba okozta, nem pedig fiziológiai problémáról volt szó.
Amikor értesültünk a halálukról, felajánlottuk, hogy valamelyikünk részt vesz az állami temetésen – ahogy ezt 1967-ben, Komarov esetében is tettük. Ezúttal azonban az oroszok igent mondtak, Tom Stafford pedig repülőre ült.

Az Apollo-14 küldetésével a hátunk mögött ki kellett jelölnöm az Apollo-17 legénységét. Nem voltam híján a jelölteknek. Egyrészt ott volt a 14-es tartaléklegénysége – Gene Cernan, Ron Evans és Joe Engle –, másrészről pedig a 15-ös tartaléklegénysége: Dick Gordon, Vance Brand és Jack Schmitt.
A tudományos közösség meg volt győződve arról, hogy Jack Schmittnek kell repülnie. Végtére is geológus, nemdebár? Még Dave Scott is azt javasolta nekem, hogy Dick legénységét kellene kijelölnöm – Jackkel együtt – mivel szerinte egészen egyszerűen jobbak a többieknél.

Semmi bajom nem volt Jack Schmittel. Geológusként pokolian jó munkát végzett, amikor egy-egy holdi küldetésre felkészítette a legénységeket. Aztán egyre jobban beleásta magát a dologba, átesett a kiképzésen, vadászpilóta lett, meg ilyenek. Én pedig oda soroltam őt, ahova szerintem tartozott: Joe Engle mögé.
Joe-nak asztronautaként voltak hibái – nem sok érdeklődést mutatott az űrrandevúk iránt, hogy csak egyet említsünk – de elképesztően jó pilóta volt. Az X-15-össel is repült, és a Légierőnél már azelőtt megszerezte asztronauta-jelvényét, hogy a NASA megkaparintotta volna őt. Kedves dolognak tartottam, hogy geológust küldjünk a Holdra, de az én munkám nem arról szólt, hogy kedves legyek. Legalább egy emberem volt, akit rátermettebbnek tartottam.
Így a döntés nyilvánvaló volt számomra. A NASA központjának a Cernan-Evans-Engle legénységet terjesztettem fel jóváhagyásra. És elutasították. Olyan volt, mintha kicsit a 13-as körüli hercehurca ismétlődne meg újból.

Így gondoltam egy merészet, és kivettem Joe Engle-t Gene legénységéből, és Schmittet tettem a helyére. Hátam közepére kívántam ezt a beszélgetést Joe-val, de ő felismerte, hogy a döntés túlnőtt rajtam. Jobban fogadta a dolgot, mint amennyire én fogadtam volna az ő helyében.
A 17-es legénységét ebben a felállásban már jóváhagyták: Gene a parancsnok, Ron Evans a parancsnoki egység pilóta, Jack Schmitt pedig a holdkomp pilóta. Azt terveztem, hogy a 15-ös legénységét – Dave Scottot, Al Wordent és Jim Irwint – forgatom vissza, és nevezem ki tartaléklegénységnek. A segítőcsapatba Gene Gordon Fullerton, Bob Parker és Bob Overmyer került.
Al Shepard ismét elfoglalta az Asztronauta Iroda főnöki székét. Tom Stafford pedig a helyettesemmé lépett elő."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr845800884

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

stim 2014.02.07. 14:14:35

Az űrállomás vagy hajó forgatása egy adott tengely körül mesterséges gravitációt eredményez. Nem kell hozzá még nem létező technológiát feltalálni, egyszerűen tervezés lérdése.