A Sasnak szárnya van

 2014.01.21. 08:00

Deke_cover.jpgAz Apollo-11 landolása előtt a Küldetésigazgató megígérte, hogy a holdraszállás után elviszi a csapatát sörözni. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Július 15-én, kedd este csak egy csöndes vacsorát költöttünk el a legénységi szálláson, amin Neil, Buzz és Mike, tartaléklegénységük – Jim Lovell, Bill Anders és Fred Haise, valamint a segítőlegénység tagjai és jómagam vettünk részt. Nixon elnök nélkül. Igen visszafogott volt: mindenkinek korán kellett kelnie.
1969. július 16-án, szerdán hajnali négykor bekopogtam Neil, Mike és Buzz hálószobájának ajtaján. Letussoltak, felöltöztek, majd Dee O’Hara-nál átestek az utolsó egészségügyi vizsgálaton. A reggeli hajnali ötkor volt, a legénység mellett rajtam kívül csak Bill Anders volt jelen. Mindig van valami különleges a start előtti közös reggelikben. Igazából senki nem beszél a munkáról, de mindenki pontosan tudja, mi jön ezután. Ez különösen erre a napra volt igaz. Az volt az érzésem, hogy a legénység már alig várta, hogy indulhasson.

Beöltöztek – Neil és Buzz felvették 23 kilós, holdsétára szánt szkafandereiket, Mike-é könnyebb kiadás volt, mivel neki nem kell majd a Holdon csetleni-botlani. Amíg ezzel foglalatoskodtak, kimentem, és szóltam a riportereknek, hogy készüljenek. Ezután kikísértem a legénységet a mikrobuszhoz, ami kiviszi őket az indítóálláshoz. Szokás szerint én kiugrottam a visszaszámlálást felügyelő teremnél, és jó szerencsét kívántam nekik. Odafenn, a fehér szobában, Günter Wendt kaparintja őket a kezei közé, a Mercury- és Gemini-program alatt mindvégig ő volt az indítóállás személyzetének főnöke. Günter korábban a McDonnell Douglasnál dolgozott, az Apollo-tüzet követően pedig én segítettem, hogy átjöhessen a North American Rockwellhez.
Nagyjából összesen negyedmillió ember álldogált elszórtan a tengerpartokon, plusz pár ezren a sajtó részére kijelölt helyen. A VIP-vendégek között volt LBJ és Jim Webb is. A blokkházban Wernher von Braun Sam Phillips és George Müller társaságában volt. (Aznap volt Müller születésnapja.)

Rácsatlakoztam a rádióra, és leültem, hogy ne legyek senkinek az útjában. Úgy tűnt, mintha a dolgok a korábbi küldetéseknél olajozottabban mentek volna, és az eddigiek során mindenki csak erre az egy pillanatra összpontosított volna.
Pontosan a kellő időben, délelőtt 9:32-kor a hatalmas Saturn begyújtott. Mint mindig, ezúttal is egy örökkévalóságnak tűnt, mire felemelkedett a földről. De aztán játszi könnyedséggel dübörgött a magasba. Szerintem a blokkházban lévők közül a legtöbben úgy éreztük, mintha mi emelnénk a magasba.

Visszarepültem Houstonba, hogy elfoglaljam szokásos helyemet az MOCR-ben. (A kritikus manőverek idején mindenképp ott akartam lenni, különösen a holdkörüli pályára álláskor.) A Holdig igen simán ment az utazás – senki nem lett rosszul, és nem merült fel egy komolyabb technikai probléma sem. Hét hónappal ezelőtt a holdirányú gyújtás miatt izzadt a tenyerünk. Aztán McDivitt holdkomppal végrehajtott küldetésén izgultuk magunkat hülyére. Mindössze két hónap telt el azóta, hogy végigszenvedtük, amikor Tom Stafford és Gene Cernan a holdkomp fedélzetén megkerülte a Holdat. Mivel eddig mindent csak egyszer próbáltunk el, mindenki az új kihívásra összpontosított: a felszínig hátralevő 15 000 méterre, és a visszaútra. Owen Maynard lépésekre bontott ütemterve jól bevált.
A Luna-15 okozta az egyetlen drámát. Miközben a 11-es tizenhetedikén még mindig csak távolodóban volt a Földtől, a Luna-15 kedden már holdkörüli pályára állt. Még mindig nem tudtuk, mire készül, csak annyit, hogy nem keresztezi az utunkat.

1969. július 20-án, vasárnap olyan korán érkeztem az Emberes Űrhajó Központba, amilyen korán csak tudtam. Gene Kranz reggel nyolckor váltotta Glynn Lunney-t a küldetésigazgatói poszton. Úgy tűnt, mintha a világon mindenki ott lenne Tom Paine-től lefelé: ők a történéseket a megfigyelő teremből nézhették végig. Én egy konzolnál ültem Müller, Kraft, Low és Phillips társaságában. Mindannyian bíztunk benne, hogy az eseményeknek csak szemlélői leszünk.
A mellettem lévő konzolnál Charlie Duke ült, ő volt a CapCom, aki Neil, Mike, Buzz valamint a küldetésirányítás között közvetített. Korábban az Apollo-10 holdkomp-manővereinek kimunkálásában vett részt, és Neil személyesen kérte, hogy ő legyen a CapCom. Eszes fiatalember volt, és már megvolt a helye az egyik jövőbeli küldetés legénységében. Ma ő is kissé ideges volt.
A legénység már – több órája – ébren volt, és épp a holdkompot ellenőrizték. Neil és Buzz beöltözött szkafanderébe, átúszott a holdkomp fedélzetére, majd hermetikusan lezárták. A terv szerint a Hold túloldala mögött válnak le a parancsnoki és műszaki egységről. Amikor ismét előkerültek, jelentették, hogy a szétválás rendben megtörtént.
„Hogy mennek a dolgok?” – érdeklődött Charlie Duke.
„A Sasnak szárnya van” – felelte Neil.

Mike a Columbia segédhajtóműveit nyolc másodpercre begyújtotta, és eltávolodott tőlük. A következő negyvenvalahány percben Kranz csapata a rendszerek működését ellenőrizte. A legénységgel pp az utolsó pillanatokban közölhette Charlie Duke, hogy „Leszállópályára állhatnak” (Descent Orbit Insertion, DOI), ezután az Eagle és a Columbia – immár különválva – újra eltűnt a Hold mögött. A műveletre a Hold túloldalán kerül sor.
Az eddig lépésekről a korábbi küldetések alkalmával kiderült, hogy meg tudjuk csinálni. Ettől függetlenül a rádiócsend idegtépő volt. Gene Kranz elrendelte, hogy zárják be a MOCR ajtajait. Aki bent volt, az a teremben is maradt, a többiek pedig így jártak. Rövid, lelkesítő beszédet intézett a személyzethez, és emlékeztette őket arra, hogy ezúttal is minden úgy történik majd, mint a szimulátorokban. Megígérte, hogy a landolás után elmennek sörözni.
Délután két óra volt.

Ha a leszállópályára állás a terv szerint zajlik, akkor a Columbia-val kerülünk először rádiókapcsolatba. Ez pont a kellő időben meg is történt, Mike Collins pedig tájékoztatott minket: „Minden simán megy.” Egy perc múlva befogtuk az Eagle-t, de történt egy kis kommunikációs malőr. Pár percig az adatok Mike közvetítésével jöttek-mentek, aztán helyreállt a rend.
Neil és Buzz a Hold felé zuhant, egészen a 15000 méteres magasságig: alig 15 kilométerrel a voltak a felszín fölött – ez volt a felszínhez legközelebbi pont, ahova Tom Stafford és Gene Cernan korábban még eljutott. A hajtóműves ereszkedés megkezdése (Powered Descent Initiation, PDI) következett – ettől kezdve pedig minden ismeretlen terep volt a számunkra.
Neil és Buzz mindezidáig fejjel lefelé repült a Hold irányába. Most az Eagle megfordult, és immár a hátukon feküdtek, ahonnan az eget látták. Erre az Eagle radarja miatt volt szükség, ami így a felszín felé nézhetett. Ezen a ponton sokkal lényegesebb volt tudni, milyen magasan vannak, mint az, hogy pár sziklát észrevesznek-e. Természetesen pár percen belül már függőleges helyzetbe állnak.
 
A PDI engedélyezését Mike-nak kellett továbbítania számukra. Az Eagle segédhajtóművei (RCS) pár másodperc erejéig bekapcsoltak, hogy a tartályokban az üzemanyag leülepedjen. Ezután a DPS begyújtott, először tíz százalékos teljesítményen. (Ez eleinte olyan csekély volt, hogy a legénység fel sem tűnt, hogy már üzemel.) Huszonhat másodperc elteltével a DPS maximális teljesítményre kapcsolt, és a tervezett öt perces süllyedés két percében így is maradt.
A két perc elteltével Neil elkezdte legyezőirányba forgatni az Eagle-t – felhúzta, hogy ténylegesen előre nézzen. Egyre lejjebb és lejjebb kerültek. Volt némi adatvesztés, de nem olyan jelentős, ami miatt abba kellett volna hagynunk a dolgot. Az Eagle landolást segítő radarja működésbe lépett. Először a tervezetthez képest kissé magasabban érzékelte az Eagle-t, és ezt az információt betáplálta a számítógépbe.
 
Ekkor viszont a számítógépnél jelentkezett probléma. „Tizenkettő-null-kettő riasztás” – rádiózta Neil.
Ez azt jelentette, hogy a számítógép memóriája túlterhelt lett: nem csak a felszíni radar adatait vette, hanem az űrrandevú során használatos radarét is folyamatosan feldolgozta. A „12-02” hibajelzéssel hozta a számítógép a tudomásunkra, hogy túlterhelt lett.
Pont ekkor, hat perccel és huszonöt másodperccel a hajtóműves ereszkedés megkezdése után azt javasolták a legénységnek, hogy vegyék vissza a hajtómű teljesítményét 55 százalékra. Ekkor épp a leszállóhelyüket kellett volna nézniük az ablakon át… ehelyett azonban azzal voltak elfoglalva, hogy a számítógép működik-e vagy sem.
Ez volt az a pont, amikor a korábbi összes szimulátoros gyakorlás meghozta gyümölcsét, mivel akkor is pont valami ilyesmi történt. A szabályok szerint ilyen esetben meg kellett volna szakítani a küldetés, de a gyakorlatból kiderült, hogy folytatni lehet – legalábbis addig, amíg a riasztás szakaszosan jelentkezett - ez azt jelentette, hogy a számítógép lényegében azt találta ki, hogy miként birkózzon meg a túlterheléssel. Egészen más lett volna a helyzet folyamatos riasztás esetén. Kranz kérdőre vonta az űrhajó irányításáért felelős részleget, a csapatot aznap történetesen épp egy Steve Bales nevű huszonhat éves srác vezette. „Ez rendben van, Küldetés.”"

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr525773032

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.