Apollo-8

 2014.01.09. 15:00

Deke_cover.jpgAz első három ember holdutazásának kezdetén a legénység a tengeribetegség különböző fázisaiban leledzett. Az Apollo-8 útja nem volt híján a stressznek sem. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Frank Borman, Jim Lovell és Bill Anders beleásta magát az Apollo-8 küldetésre való felkészülésbe. Pár trükkös dolgot még el kellett dönteni, többek között a szokásos biztonsági kérdéseket. Az Apollo-n három üzemanyagcella volt. Ha közülük kettő elromlik, vajon még mindig teljesíthető a küldetés? A két oxigéntartály egyike mennyi időre elegendő?
Szimplán meg akarjuk kerülni a Holdat, és utána visszajönni, vagy begyújtsuk a műszaki egység főhajtóművét, és pályára is álljunk körülötte? Az első opció biztonságosabb, de a másodikra lesz szükség a későbbi holdraszállás során. Ha most még nem bízunk eléggé a főhajtóműben, mikor fogunk? Végül az a döntés született, hogy a 8-as tízszer kerülje meg a Holdat. Tekintettel arra, hogy Bob Gilruth-tól kezdve Frank Bormanig mindenki a főhajtómű működésére volt kíváncsi, végül azzal a kompromisszumos javaslattal rukkoltunk elő, hogy a Hold felé menet a főhajtóművet mindössze pár másodperc erejéig gyújtjuk be. Abban az esetben, ha működik, a küldetés a terv szerint folytatódhat. Ha viszont probléma adódik, a pár másodperces gyújtással a legénység még mindig egyszerűen csak megkerüli a Holdat, majd rögvest a Föld felé veszi az irányt.
 
Voltak más vitás pontok is. Az eredeti tervek szerint a parancsnoki egység nappal érkezne a Csendes-óceánra. Ez viszont azon a terven alapult, hogy a 8-as tizenkétszer, vagy még többször kerüli meg a Holdat. (A start idejét a Föld és a Hold helyzete határozta meg, illetve az, hogy a korai órákban akartunk sort keríteni a startra. A Hold felé utazás, és a visszautazás időtartama nagy vonalakban szintén adott volt. Minden másban el lehetett térni.) Frank a szükségesnél egy perccel sem akart több időt eltölteni holdkörüli pályán, és mindent megtett azért, hogy elfogadtassa a kora hajnali érkezési időpontot, amit aztán jóvá is hagytak.

Frank nem félt senkinek sem ellent mondani, és szerintem ez a tulajdonsága a küldetés javát szolgálta.
A november 7-i, csütörtöki műszaki átvétel után tizedikén, vasárnap – épp aznap, amikor a Zond-6 útnak indult – még egy nagy megbeszélésre került sor Müller, Phillips, Low, Petrone, Kraft, jómagam és mintegy tizenhat partnercég képviselőinek részvételével. Itt feltettük a nagy kérdést: van-e valakinek kifogása az ellen, hogy a 8-as holdkörüli pályára álljon? A McDonnell részéről Walter Burke-nek volt némi aggálya.
A vége az lett, hogy csináljuk. Döntésünket továbbítottuk Tom Paine részére, aki november 12-én nyilvánosságra hozta.

December 6. a szovjet holdutazás szempontjából ideális nap volt, ekkor startolt a Zond-6, ami legénység nélkül utazott el a Holdig, majd vissza. A szovjet űrhajók útját megfigyelő flotta, amit minden emberes, vagy emberekkel kapcsolatos küldetésekre kivezényeltek, visszahúzódott a kikötőbe. Oroszország legközelebb csak január elején kísérelheti meg újra a startot. Az Apollo-8 indítását azonban december 21-ére tűzték ki.
Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, mire a nyugati világ is megtudta, hogy december 6-án miért nem volt szovjet legénység a fedélzeten. Kiderült, hogy az Alekszej Leonovból és Oleg Makarovból álló kozmonauta-legénység készen állt a hétnapos Szojuz-Zond küldetésre, illetve a startra. De a szovjet küldetésirányítás korábban ragaszkodott ahhoz, hogy az emberes utazásra csak két sikeres, legénység nélküli Zond-küldetés után kerülhet sor. Számunkra úgy tűnt, hogy a Zond-5-tel és a Zond-6-tal minden rendben volt.

Ez azonban valójában a Zond-6-ról nem volt elmondható, legalábbis, nem elég jól alakultak a dolgok. A visszatérő egységben a légkörbe lépés során megszűnt a túlnyomás, majd az űrhajó nagy erővel a földnek ütközött. A két hiba bármelyike végzett volna a legénységgel. Alekszej évek múlva – jóval az Apollo-Szojuz után – elmesélte, hogy ő és tartalék parancsnoka, Valerij Bikovszkij, egyaránt meg akarták ragadni a nagy lehetőséget, hogy legyőzzenek minket. De nem engedték nekik.
Így aztán jók voltak az esélyeink – anélkül, hogy tudtunk volna róla. De két nap múlva újabb gikszerbe futottunk. Joe Algranti épp az egyes számú LLTV utolsó ellenőrzését végezte, mielőtt átadta volna, hogy az asztronauták kiképzése során is használni lehessen.
Egy hatperces repülésre készült. A negyedik percben, 60 méteres magasságban oldalirányú rázkódás lépett fel. Aztán az LLTV egyszerűen csak lezuhant, Joe pedig katapultált.
Hát, ez újabb csúszást jelentett, ráadásul épp a legrosszabbkor történt. Egy hónapon belül nyilvánosságra akartam hozni azt a legénységet, amelyik először kísérelheti meg a holdraszállást.

December 21-én, szombaton hajnali 2:35-kor ébresztettem Franket, Jim-et és Billt a Cape legénységi szállásán. Egy orvosi vizsgálatot követően marhasültet és tojást reggeliztünk. Ebben a rituáléban mindannyiunknak volt már része – nekem mindenki másnál többször – ezúttal azonban szerintem mindenki pontosan tudta, hogy ez a küldetés kicsit más lesz, mint a korábbiak. Még Chris Kraft is a legkockázatosabb küldetésnek tartotta. Erre a sajtó is felfigyelt: sokan beszéltek a kockázatról, arról, hogy ez a Saturn-V-nek igazából még csak a harmadik repülése lesz. Nem állíthatom, hogy kicsit sem volt igazuk.
a startot felügyelő irányítóteremben elfoglaltam a helyemet, a legénység pedig az indítóállás felé vette az útját. Pont időben, reggel 7:51-kor a Saturn-V hajtóművei begyújtottak, és a rakéta a levegőbe emelkedett.

Tizenegy és fél perc múlva a 8-as már pályára is állt. Másfél földkörüli keringésbe telt, mire mindent leellenőriztek. Aztán Mike Collins, aki ekkor a MOCR-ben a CapCom feladatait látta el, ezt üzente rádión a legénység számára: „Apollo Nyolc, mehet a TLI.” A TLI a holdirányú gyújtást (translunar injection) jelentette, az S-IVB gyújtását. Jim Lovell nyugtázta: „Vétel.” A Csendes-óceán fölött, Hawaii partjaitól nyugatra jártak, amikor az S-IVB bekapcsolt. Amikor öt perccel és tizennyolc másodperccel később leállt, sebességük 28 160 km/h-ról több mint 37 000 km/h-ra növekedett. Szökési sebesség. Úton voltak a Hold felé. Én pedig vissza, Houstonba.

Öt órával a start után a Nyolcas 96 500 kilométerre járt a Földtől. Mivel gyakorlatilag egész útján a Föld gravitációja ellen harcolt, sebessége ekkorra 9600 km/h alá csökkent.
A terv szerint sor került a műszaki egység főhajtóművének próbaüzemére, így elhárult az akadály a holdkörüli pályára állás útjából. A legénység ezután úgy döntött, hogy nyugovóra tér. Franknek kellett volna először aludnia, utána Jim és Bill következett. Frank azonban képtelen volt lazítani, így bevett egy altatót. Nem sokkal később elég rosszul lett.
A rosszullét hamar elmúlt, és Frank eleinte az altatót okolta miatta. Jim a küldetés első pár percében panaszkodott enyhe hányingerre, és Bill is émelygett kissé. Valószínűleg ez az volt, amit ma „űradaptációs szindróma” néven ismerünk, és nagyjából az űrhajósok felét érinti. A szindróma a Mercury- vagy Gemini-programban résztvevő asztronauták közül senkit nem ért utol – beleértve Franket és Jimet is. Azokban az űrhajókban nem volt hely arra, hogy üléseiket elhagyva mozogjanak, és így összezavarodjon tájékozódó-képességük.

A holdutazás hátralevő része simán ment. A küldetés hatvanhatodik órájában – december 24-én, kedden, karácsony estéjén – a Nyolcas elsuhant a Hold túloldala mögött, készen arra, hogy holdkörüli pályára álljon. A következő harminchárom percet mindannyian végig izgultuk, hogy kiderüljön: rendben ment-e a dolog. (Ha a főhajtóművet nem sikerült volna begyújtani, az Apollo-8 tíz perccel korábban bukkant volna elő a Hold mögül.)
Huszonhárom perc, huszonnégy … Jerry Carr, a Capcom, egyre csak szólongatta a legénységet. „Apollo Nyolc, itt Houston. Apollo Nyolc, itt Houston”. Pont a terv szerinti időzítéssel Jim Lovell hangja szólalt meg: „Folytathatod, Houston”. Ellipszis alakú pályára álltak, aminek legalacsonyabb pontja 111,8 kilométer, legmagasabb pontja 306 kilométer magasan volt a Hold fölött.
A holdkörüli pályán rengeteg teendő várt a legénységre, ami a jó öreg, szabad szemmel végzett megfigyelésekkel és fényképezéssel kezdődött. Ezt némiképp hátráltatta, hogy a parancsnoki egység öt ablaka közül három bepárásodott.
A legénység egyrészt a lehetséges leszállóhelyeket vette szemügyre. De volt navigációs feladatuk is: megtudni, hogy a 8-as pályáját miként befolyásolják a Hold felszíne alatt található tömegkoncentrációs pontok, az ún. "masconok", amik váratlan meglepetéseket okozhattak. Ezen kívül az űrhajó üzemeltetésének szokásos teendői is rájuk vártak.

Amikor Frank beismerte, hogy kezdenek kifáradni, azt tanácsoltuk, hogy hagyják abba a munkát, és pihenjenek egyet. Az utolsó holdkörüli keringésre már magukhoz tértek, és Szenteste élő tévéközvetítésre került sor: a Teremtés Könyvéből olvastak fel. Látni lehetett az alattuk elúszó holdi tájat, a látványt Bill Anders szavai kísérték: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet …” Nagyon emlékezetes pillanat volt.

A tizedik keringés volt az utolsó. A küldetés nyolcvannyolcadik órájában és ötvenegyedik percében – Karácsony napjának hajnalán – a 8-as utoljára tűnt el a Hold mögött. Ha a főhajtómű rendben működik, harmincnyolc perc múlva lépnek velünk ismét kapcsolatba.
Vártunk. Aztán még mindig csak vártunk. Aztán harmincnyolc perccel a rádiócsend kezdete után meghallottuk Jim Lovell hangját: „Kérem, vegyék tudomásul, hogy a Télapó igenis létezik.”
Pár órával később, amikor már javában úton voltak a Föld felé, én magam is megköszöntöttem a legénységet: „Soha nem volt még ennyire szép Karácsonyunk, mint ez a mostani.”"

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr285748895

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

biciklis bakter · http://hovamegyavonat.blog.hu/ 2014.01.09. 22:59:23

A kedvenc Apollo-misszióm, végigolvastam a tape transcriptet, meg megnéztem az összes képet és videót. Ők voltak az első három ember, akik a Föld körüli pályát elhagyták. Isten éltesse őket sokáig!