Elapadó források

 2013.12.30. 16:30

Deke_cover.jpg1967-ben már elkezdték visszanyesni a NASA költségvetését, az újonnan felvett asztronautákat pedig első munkanapjukon a távozásra buzdították. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Amerikában 1967 elején a hangulat különbözött a hat évvel korábbitól. Habár LBJ talán JFK-nél is jobban támogatta az űrprogramot, más problémák kötötték le, különösen az amerikai szerepvállalás Vietnámban. A NASA-nak meg kellett küzdenie a pénzéért, amiből sosem volt elegendő. Ez 1967. tavaszán érzékelhető volt.
George Müller és a vezetőség Apollo-n túlmutató, emberes küldetésekkel kapcsolatos jövőbeli terveit Apollo Applications programnak hívták. Eszerint elsőként egy sor Föld körül keringő munkaállomást állítanának pályára, fedélzetükön a legénység egy hónapig vagy még tovább időzne. (Az első munkaállomások az S-IVB felső rakétafokozatok lennének, amikből a legénység „fapados” bázisokat alakíthatna ki. Később ezeket még a földön készítenék el, és egy Saturn-V-tel állítanák pályára.)
A terv másik része jóval ambiciózusabb, emberes holdraszállások sorozatát tartalmazta. Ezek során holdjárókat és legénység nélküli menedékeket juttatnának a Holdra, és általuk lehetővé válna, hogy a legénységek két hetet is eltöltsenek a felszínen. Tervbe volt véve a Föld nyersanyag-készleteit feltérképező Apollo-küldetés, illetve a Hold felszínének feltérképezése és megfigyelése holdkörüli pályáról. 1966 végén átlagosan évi hat, emberes Apollo-küldetés terve körvonalazódott, ami a terv szerint 1968 végén kezdődne, és egészen az 1970-es évek derekáig tartana.

1966 áprilisában az asztronauta iroda létszámát már kibővítettem az újonnan érkezett tizenkilenc pilótával. 1967 tavaszára már túl voltak alapozó tréningükön, és technikai jellegű feladatokat kaptak. Ekkor újabb kutató-asztronautákat vehettünk fel.
Nem akartuk elkövetni ugyanazt a hibát, amibe az első csoport kiválasztásakor belefutottunk, amikor a Tudományos Akadémia alapvetően hátráltatott minket. Ezúttal viszont a kezdettől fogva belefolytunk a dologba. Nyilvánosságra hoztuk, hogy jelentkezőket keresünk, majd megkértük a Tudományos Akadémiát, hogy a jelölteket tudományos fokozatuk alapján rangsorolják. A többi a NASA dolga. Reméltük, hogy minimum tíz, legfeljebb húsz új kutató-asztronautát választhatunk majd ki, akiket modulpilótának szántunk (akkoriban így hívtuk őket) az 1970-ben vagy 1971-ben startoló AAP-küldetések keretében.

1967 tavaszán megkezdődött a költségvetés visszanyesése, rögtön azután, hogy az 1968-as pénzügyi év költségvetés-tervezete a Kongresszus elé került. A NASA költségvetésére nehezedő nyomást még tovább fokozta a tűz; pénzre volt szükség az Apollo-űrhajó átalakításához is. A Saturn-IB és a Saturn-V gyártását le kívánták állítani. Mindkét típusból tizenöt darab készülhet, nem több – hacsak nem szabadítja fel a pénzt egy későbbi kormányzat. Ennek elsőként a mindaddig konkrétan meg nem határozott számú emberes holdküldetések estek áldozatul. Végül tíz Apollo-holdraszállás terve körvonalazódott, ezek azonban a meglévő Saturn-V-ösöket használnák, amint azok elérhetővé válnak. Ezek nem az AAP-be tartoztak.
A következő csapást a földkörüli keringőegység programra mérték. Az első startot 1968-ról 1970-re rakták át – ez mindenesetre bölcs döntés volt, hiszen amúgyis égett a kezünk alatt a munka a holdraszállások miatt.
A „nedves” munkaállomás gondolatát elvetették – utólag visszagondolva, ez szintén jó ötlet volt – a „száraz” Saturn-V munkaállomások javára. Mivel mindössze tizenöt Saturn-V-öt gyártottak le, ez egyúttal azt is jelentette, hogy csak két munkaállomás lehet a tervezett négy vagy öt helyett. Ez azzal járt, hogy legfeljebb hat, emberes Apollo Application küldetésre kerülhet sor a tucatnyi – vagy még több – űrrepülés helyett.
Egyértelmű volt számomra, hogy a már meglévő ötnél több kutató-asztronautára semmi szükségünk nem lesz. Ugyanakkor a kiválasztási procedúra már elkezdődött, és egészen 1967. nyaráig tartott – ekkor még fogalmunk sem volt arról, milyen megszorítások lesznek, és ezek milyen hatással lesz ránk.
1967. augusztus 11-én nyilvánosságra hoztuk a kiválasztottak névsorát:

Joseph P. Allen, Philip K. Chapman, Anthony W. England, Karl G. Henize, Donald L. Holmquest, William B. Lenoir, John Anthony Llewellyn, F. Story Musgrave, Brian T. O’Leary, Robert A. R. Parker, William E. Thornton

Bizonyos szempontból igen vegyes társaság volt. Az újoncok közül ketten is idősebbek voltak a korhatárként megszabott 35 évnél – Thornton harmincnyolc, Henize negyvenegy éves volt. Ezzel kapcsolatban mindketten írtak nekem egy levelet még a kiválasztási procedúra elején. Gilruth-tal és Krafttal közösen azt válaszoltuk, hogy a korhatár nem akadály a nagyon képzett emberek számára, amilyenek ők is voltak. A spektrum másik végén Tony England állt, aki huszonöt évesen épp akkoriban fejezte be doktori tanulmányait. Ugyanez volt elmondható Brian O’Leary esetében is, aki ekkoriban szerezte meg asztronómiai doktoriját.
Az újonnan felvett kutatók közül ketten nem az Egyesült Államokban születtek, és csak később szerezték meg az amerikai állampolgárságot – Llewellyn Walesben született, Chapman Ausztráliában. Egy dolog azonban mindannyiukban közös volt: egyikük sem volt pilóta – még egy kisgépre sem volt jogosítványuk.

Abban a kellemetlen helyzetben találtam magam, hogy 1967. szeptember 18-án, első munkanapjukon le kellett ülnöm velük szemben, és olyasmiről kellett beszélnem, amit legkevésbé sem akartak volna hallani. Fel akartam kínálni a lehetőséget, hogy kilépjenek. Nyilván nem arra számítottam, hogy bárki is feláll majd közülük, és kisétál az első napján. Utáltam, hogy ezt kellett tennem velük, de korrekt akartam lenni.
Mindannyian maradtak, legalábbis egy ideig. O’Leary-nek és Llewellynnek problémái támadtak a pilótaiskolában, és egy éven belül kiestek. De Joe Allen és Bill Lenoir kitartott, és végül az első űrsikló-küldetések legénységében találták magukat. Henize, England, Parker és Musgrave még külön küldetéseket is kapott. Sőt, Musgrave nem adta alább négy űrsikló-küldetésnél, és amikor legutóbb utánanéztem, épp az ötödikre várt.

Habár semmi esélyem nem volt az első holdraszállásra, még mindig nem akartam lemondani az űrrepülésről.
Egyvalami azonban a napnál is világosabb volt: amíg szívproblémáim vannak, senki nem fogja megkockáztatni, hogy repülésre alkalmasnak minősítsen engem. (Természetesen, még mindig voltak szívritmuszavaraim. Ezek általában két vagy három napig tartottak. A pulzusomból meg tudtam állapítani mikor vannak, és végül úgy hozzászoktam, hogy bármikor simán megmondtam, mikor tört rám. Ha kicsit edzettem, a tünetek cirka egy órán belül mindig elmúltak, ahogy azt Martin Caidin „Marooned” című regényében is írta.)
Így aztán magát a problémával kellett valamit kezdeni.

Más hangok
Dr. Charles Berry

Deke-kel eredendően ellentétes oldalon álltunk, amikor 1962-ben átvettem Bill Douglas helyét. (Billel egészen a kezdetektől fogva együtt dolgoztam. Igazából egyike voltam azoknak a katonaorvosoknak, akik jelen volt azon az ominózus centrifuga-meneten Johnsville-ben, ahol Deke atriális fibrillációját felfedeztük.) Ki merem jelenteni, hogy alapvetően ellenkező oldalon álltunk: ő a legénység álláspontját, én az orvosközösség véleményét képviseltem.
Habár volt köztünk pár nagy összecsapás, a magánéletben nagyon jól kijöttünk egymással. Ez csak azért volt lehetséges, mivel mindketten megoldásokat kerestünk a problémákra, és nem bürokrata-szemüvegen keresztül láttuk a világot. Deke azt is tudta, akárcsak Bill Douglas, én is megértettem a helyzetét, és nyitott voltam mindenre, ami legalább életben tartja benne a reményt, hogy valaha repülhet.
Deke korábban hallott egy kinidin nevű gyógyszerről, ami képes kordában tartani a szívritmuszavart. Így aztán 1967 áprilisában pár napra egy diagnosztikai klinikán ellenőriztük, és meggyőződtünk arról, hogy a kezelés nem súlyosbítja-e a meglévő problémát. És a következő pár hónapban kinidint szedett. Annyi biztos, hogy a fibrilláció normális ritmusává vált.

A probléma az volt, hogy a gyógyszert naponta négyszer, meghatározott időközönként be kellett szednie – még éjszaka is fel kellett ehhez kelnie. Később ez napi háromra csökkent, de ezt nagyon komolyan kellett csinálni, és egy alkalommal bevallotta, hogy ezen a téren trehánnyá kezdett válni. És júliusra ismét elő is jött nála a szívritmuszavar.
1968. májusában ismét nekifutottunk a dolognak, ezúttal quinagluttal, ami a szívritmusszabályzó gyógyszer másik típusa volt. Ezt egészen 1969 nyaráig igen szorgalmasan szedte is. De nagyjából ezidőtájt jutott a tudomására, hogy a kinidin/quinaglut szedése az FAA előírásai szerint automatikusan kizárja, hogy valaki pilóta legyen. Így Deke szempontjából a kezelés rosszabb volt, mint maga a betegség. Nem hiszem, hogy ez ebben a formában igaz volt, Deke szerint azonban igen. És ismét hetente vagy tíz naponta jelentkezetta  szívritmuszavara."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr175717568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.