Neil Armstrong helyett Gus Grissom, az Apollo-1 parancsnoka lehetett volna az első ember a Holdon. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:
"Egyvalami valószínűleg másképp alakult volna, ha Gus életben marad: Gus Grissom lett volna az első ember, aki a Holdon járt volna, és nem Neil Armstrong.
Nem mintha bármi baj lett volna Neillel. Tette a dolgát, de még aznap, amikor eldőlt, hogy ő lesz az Apollo-11 parancsnoka, sem volt semmi garancia arra, hogy az Apollo-11 száll le elsőként a Holdra. Akkor még előttünk állt az Apollo-9 és az Apollo-10 útja, és minden másképp alakult volna, ha bármilyen gond felmerült volna ezek során.
Tisztában vagyok azzal, hogy az emberek még mindig hajlamosak azt hinni, hogy az asztronauták valamilyen varázsképlet révén, esetleg PR-okokból kerültek az egyes küldetésekre – pláne, mivel Neil egy civil volt: ez azonban egyáltalán nem így történt. Az 1964-ben megfogalmazott eredeti tervem a holdraszállás idején még mindig érvényben volt. Természetesen, több ízben meg kellett változtatni balesetek és számtalan egyéb ok miatt.
De Bob Gilruth, a vezetőség és jómagam egy dologban még az Apollo-tűz előtt megegyeztünk: amennyiben lehetséges, az egyik Mercury-asztronauta kapjon esélyt arra, hogy elsőként a Holdra lépjen. Akkortájt Gus volt az egyetlen az eredeti Hetek közül, aki rendelkezett mindazzal a tapasztalattal, amivel végrehajthatta a holdraszállást. John Glenn évekkel korábban visszavonult, Scott Carpenter pedig a Haditengerészet egyik projektjén dolgozott. Ott volt még Gordo Cooper, akinek a neve akkoriban szóba sem került valamelyik Apollo-legénység kapcsán. Wally Schirra pedig úgy volt vele, hogy elege van ebből a kemény munkából. Ez elég nyilvánvalóvá vált az Apollo-7 küldetése előtt is.
Wally-vel kapcsolatban az igazsághoz hozzátartozik, hogy igen megterhelő volt elsődleges legénységből a tartalékba kerülni, majd onnan ismét vissza egy elsődleges legénységbe. Ezalatt napi tizennyolc órát kellett dolgozni, hónapokon át. Ez megviseli az embereket. Egyesek – mint például John Young – nem törődtek ezzel, és bármilyen küldetésre készen álltak. A Wallyhoz hasonló srácok már nem voltak ennyire elkötelezettek. Úgy gondolta, hogy ennyi épp elég volt neki. „Felemésztett ez a munka” – ezt a szófordulatot használták. Emiatt Frank Borman sem repült többet. Ki akart szállni, és ez az ő egyéni döntése volt. Még az Apollo-8 küldetése előtt elmondta nekem, hogy nem kíván többé repülni.
A temetésekre január 31-én, kedden került sor. Gus és Roger arlingtoni szertartásán vettem részt, Ed White-ot West Pointban temették el. Nem sokkal ezután, a három özvegy félrehívott engem. Egy ajándékkal készültek számomra.
Ezen a ponton helyénvaló egy kis magyarázat. Az asztronauták első küldetésükön arany asztronauta-jelvényt kapnak. Természetesen, akkoriban nekem nem volt aranyjelvényem, és átkozottul rosszak voltak a kilátásaim, hogy egyáltalán valaha lesz-e ilyenem.
Gus, Ed és Roger tudta ezt, és összefogtak: egy egyedi aranyjelvényt készítettek, amit egy gyémánt tett teljessé. Azt tervezték, hogy az Apollo-1 vízreszállása után adják oda. Helyettük Betty, Pat és Martha adta át nekem. Azóta is rajtam van – leszámítva 1969. júliusában azt az egy hetet, amikor Neil Armstrong magával vitte a Holdra.
Az egyik legsürgetőbb feladat Houstonban egy vizsgálóbizottság felállítása volt. Bob Seamans már a tűz éjszakáján elkezdte szervezni, ami rutinfeladat volt a légibalesetek során. Ez azonban valamivel súlyosabb volt. A Bányászati Hivatal képviselője, egy kémikus, a Légierő vizsgálatot lefolytató tábornoka is bekerült a bizottságba, rajtuk kívül pedig olyanok, mint Max Faget és mások a NASA-tól. A bizottság elnöke Floyd Thompson, a Langley vezetője lett.
Az asztronauta iroda részéről is szükségünk volt egy képviselőre. A rangidős Wally Schirrát Bob Gilruth is támogatta, de az ehhez hasonló pepecselés nem igazán az ő stílusa volt. Joe Shea Jim McDivittet vagy Frank Bormant kívánta delegálni, én viszont nem akartam kizökkenteni McDivittet a holdkomppal kapcsolatos munkálatokból, így Frank Bormanhez fordultunk, aki a baleset idején családi nyaraláson vett részt. Visszahívtam Houstonba, majd a Cape-re rendeltem.
A 014-es űrhajót – ezt eredetileg Wally Apollo-2-es küldetésére tartogattuk – Downey-ból a Cape-re szállították, ahol a 012-essel, a kiégett űrhajóval együtt szétszerelték.
A 017-es űrhajó – ezzel az első Saturn-V legénység nélküli küldetését kívántuk végrehajtani az év hátralevő részében – alapos átvizsgáláson esett át, és egyebet sem találtak, csak hibákat. Ez az összes érintett számára rosszkor jött: a NASA korábban úgy, ahogy volt, átvette a 017-est. Az űrhajót már éppen a Saturn-V-re illesztették rá. De aztán elkezdték szétszerelni, és a kábelezés terén hanyag munka nyomaira bukkantak, és mintegy ezernégyszáz eltérésre – ezek egy részéért – legalábbis a North American szerint – a NASA volt a felelős, mivel elég későn változtatta meg a 017-es küldetését emberesről legénység nélkülire. Rengeteg drótot kellett még az utolsó pillanatban is beszerelni annak érdekében, hogy az űrhajó legénység nélkül is képes legyen repülni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kiderült: az ezernégyszáz eltérés közül csak mintegy kettő volt igazán lényeges.
Engem mindenesetre meglepett, milyen trehány munkát végeztek egyes esetekben.
Elszabadult a pokol. Mindenki a másikra mutogatott. Borzalmas volt a nyomás. John Yardley egyike volt azoknak, akik a Mercury-t és a Geminit működőképessé tették. Még a baleset előtt jött a NASA-hoz dolgozni, most azonban idegösszeroppanást kapott.
Aztán ott volt Joe Shea, az Apollo houstoni programigazgatója. Fantasztikus pali volt, és jó úton járt a hírnév felé. (A Time magazin egy címlapsztorit akart készíteni vele, ami az Apollo-1 felszállásának hetében jelent volna meg.) Joe egyidős volt az asztronautákkal, közülük párakkal kézilabdázott. Rendszermérnöki háttérrel rendelkezett, ugyanakkor nem igazán látott bele a repüléstesztelésbe olyan szinten, mint közülünk páran. Gus Grissom tisztában volt a kockázattal, és ő mondta egyszer ezt: „Ha az űrprogramban valamikor lesz egy halálos baleset, az jó eséllyel engem is érint majd.”
Joe a tűzesetet személyes ügynek tekintette. Nem omlott össze, épp ellenkezőleg: túlpörgött, mintha egymaga képes lenne áttervezni és átépíteni az űrhajót, hogy az soha többé ne hibásodhasson meg.
Ez természetesen képtelenség volt. Ezek a dolgok borzasztó bonyolultak voltak, a hibák javítása pedig időbe telt. És amikor már azt hittük, hogy megvagyunk, biztosra vehettük, hogy előkerül valamilyen újabb probléma, ami aztán hátba támad minket.
Joe a tragédiát követő első borzalmas héten Houstonban tartott egy beszédet, ami miatt többen aggódni kezdtünk érte. Fel is hívtam az otthoni számán, hogy elmondjam neki: a tűz nem egyvalaki hibája – mindannyian benne voltunk.
De ő csak pörgött tovább. Elkövettük azt a hibát, hogy hagytuk, hadd vegyen részt a vizsgálóbizottság munkájában, és ő egyre mélyebbre döngölte magát a földbe. Végül, rávették, hogy keressen fel egy agyturkászt – aki aztán megállapította, hogy Joe-val minden rendben van, és reakciója teljesen normális.
Hát, talán az volt. De Gilruth aggódott miatta, és végül Müllerrel kisütötték, hogy Joe-t a washingtoni központba helyezik át. Azt hiszem, ebben közrejátszhatott az is, hogy a kongresszusi vizsgálat idejére el akarták tenni szem elől: mindenki tudta, hogy a Kongresszus valakire úgyis ráhúzza a vizes lepedőt – akár jogosan, akár nem.
Joe-t márciusban helyezték át, és George Low érkezett a helyére (ASPO). Joe hamar felismerte, hogy Washingtonban félreállították; júliusban felmondott, és a Raytheonhoz ment dolgozni."