Fekete asztronauta?

 2013.01.17. 14:30

Deke_cover.jpgKennedyék szerettek volna feketéket is az asztronauták között tudni, ennek érdekében mindent meg is tettek. Az, akit találtak, végül szobrásznak állt. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amit ezen a blogon fordítunk magyarra; Deke a hatvanas évek elején lett az asztronauták főnöke:

"Mindeközben folytatódott az asztronauták kiválasztása. Már az 1962-es válogató előtt tudtuk, hogy a jövőben újabb asztronautákra lesz szükségünk, így amint a kilenc új fiú túljutott a kezdeti kiképzéseken, elhatároztuk, hogy felveszünk még pár embert.
A döntés azokon a dokumentumokon alapult, amik a főhadiszállásról szállingóztak hozzánk. A Gemini-programot mindig is tíz vagy tizenegy emberes küldetésre méretezték – ez alsó hangon legalább húsz asztronautát jelentett. Mégha abból is indulunk ki, hogy páran kétszer repülhetnek, azt végképp nem lehetett megjósolni, hányan morzsolódnak le közülük. 1963 nyarán én még mindig nem repülhettem, Scott Carpenter és John Glenn pedig kiszállt az űrprogramból. Ezzel tizenhárman maradtak a Gemini-programra.
Aztán ott volt az Apollo, ami akkoriban így festett:

  • Négy, emberes Apollo-küldetés földkörüli pályán, a Saturn I rakétával, 1965 elejétől kezdve
  • Kettő-négy, emberes Apollo-küldetés földkörüli pályán, a Saturn IB-vel, 1966-tól kezdődően
  • Legalább hat, emberes földkörüli és holdkörüli küldetés a Saturn V-össel, 1967-től kezdve


Mindezek azt a célt szolgálták, hogy az emberes holdraszállásra 1968-69-ben sor kerülhessen. Ez negyvenkét embert feltételezett. Ugyanakkor nem voltam meggyőződve arról, hogy ennyi repülésre tényleg sor kerül majd, viszont emberhiánnyal sem akartam küszködni. Úgy becsültem, hogy legalább tíz újabb asztronautára lesz szükségünk 1963-ban, legfeljebb húszra.

A kiválasztás menete és a követelmények nagyon hasonlóak voltak az 1962-es csoport toborzásához, igaz, ezúttal nem volt kizáró ok, ha a jelölt nem rendelkezett berepülő pilóta múlttal. Úgy voltunk vele, hogy nemsokára kimerül az utánpótlásnak ez a forrása. Gyakorló pilótákat kerestünk, vagy olyanokat, akik egyes szakterületeken kiemelkedő jártassággal bírnak.
Ez volt az a forduló, amikor életem első és egyben utolsó politikai csatározásába keveredtem az asztronauták kiválasztása kapcsán.

A Kennedy-kormány – különösképp pedig Robert, az elnök testvére – elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre egy fekete is az asztronauták közé kerüljön. A Haditengerészetnél senki nem volt, aki akár közelítőleg megfelelt volna a feltételeknek, de a Légierőnél szolgált egy fekete bombázó pilóta, bizonyos Edward Dwight százados, aki jelentkezett Yeager pilótaiskolájába (Aerospace Research Pilot School, ARPS).
A gond az volt, hogy korábban csak sokmotoros gépeket vezetett, nem rendelkezett mérnöki diplomával, ráadásul azzal, hogy nem végezte el a szokásos berepülő pilóta iskolát, a jelentkezők közül eléggé a névsor aljára került. (Az iskola általában egyszerre nyolcat vett fel.)
Az offenzívát LeMay tábornok indította, akit Bobby Kennedy arra utasított, hogy vetesse fel Dwightot az ARPS-hoz. Yeager ellenállt – nem rasszizmusból, hanem, mert Dwight a középmezőnybe tartozott. Yeager szerint fordított rasszizmus lenne az, ha a jobb eredményeket elért pilóták előtt venné fel Dwightot. Végül létrejött az alku: Dwightot felveszik, de azokat is, akik eredményeiket tekintve megelőzték őt a listán. Így történhetett, hogy abban az évben nyolc helyett tizennégy fős osztályt indított az ARPS.dwight_edward.jpg
Dwight aztán végigküzdötte magát az iskolán, és jól is teljesített, habár Yeager egy mentort is kijelölt mellé. De pusztán „jónak” lenni nem elég: ha fehér lett volna, még csak a komoly esélyesek közé sem kerülhetett volna.
Ne feledjük, hogy a NASA nem csak az ARPS végzősei közül verbuválta leendő asztronautáit: a Haditengerészet és a Tengerészgyalogság állományából is merítettünk, ezen kívül civil pilóták és most már tudós kutatók is számba jöttek, nem beszélve a Légierő más pilótáiról és berepülő pilótáiról, akik megállták a helyüket. Olyanokra gondolok, mint Michael Collins, akinek jó esélyei voltak arra, hogy az 1962-es csoportba bekerüljön, és akinek a tapasztalatszerzés érdekében még egy évet kellett várnia. Vagy például Dick Gordon, aki a Haditengerészet egyik legjobb berepülő pilótája volt.
Később megtudtam, hogy Dwight igazából nem is törte magát azért, hogy asztronauta lehessen: a Légierőnél akart a ranglétra magasabb fokára kerülni.

Ekkorra már kialakítottam pontozásos rendszeremet, amit az asztronauta jelöltek végső értékeléséhez használtunk. Három részből állt: tanulmányok, pilótaeredmények, személyiség/motiváció: mindegyik egység tíz-tíz pontot ért, ezáltal harminc pontot lehetett elérni. Az értékelés részben egzakt volt: adott pontszám járt a repüléssel töltött időre és a tanulmányokra. Más része szubjektív volt, és személyes interjúkon alapult.
Dwight akkor is a "futottak még"-kategóriában végzett volna, ha kizárólag a repülési időt és a műszaki jártasságot vesszük alapul. Később otthagyta a Légierőt, és legújabb értesüléseim szerint nagyon sikeres szobrász lett belőle Coloradoban."

65170_517094048310700_443657339_n.jpgTámogasd legalább egy lájkkal a Google által szponzorált Lunar X PRIZE verseny egyetlen magyar csapatát! Már csak 22 másik - köztük jó pár amerikai - csapattal állnak versenyben. Rájuk fér a bátorítás!

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr705023593

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.