Tyitov Hruscsov utasítására végül tizenhétszer kerülte meg a Földet, de szinte végig tengeribeteg volt. Hatással volt az amerikai űrprogramra is. A tervek között akadt pár nagyon bizarr elképzelés is, például tizennégy napra összezártak volna az űrben egy asztronautát egy csimpánzzal. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:
"1961. augusztus 6-án az oroszok a Vosztok 2 fedélzetén German Tyitov százados személyében a második kozmonautájukat is feljuttatták a világűrbe. Feladata eredetileg az lett volna, hogy háromszor kerülje meg a Földet – pont ezt terveztük mi is első, földkörüli pályára álló küldetésünk során, és ezt nem is tartottuk titokban. Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió vezetője, azonban valószínűleg nyomást gyakorolhatott Koroljovra, hogy egy teljes napig hosszabbítsák meg a küldetést: csak hogy rosszul érezzük magunkat.
Hruscsov mindent megkapott, amit csak akart, így aztán Titov tizenhétszer kerülte meg a Földet. Egy TV-kamera is volt a Vosztok fedélzetén, így még azt is látni lehetett, amikor rádión üdvözölte a földlakókat. Később észrevettük, hogy Titov a repülés nagy részében rosszul volt – valószínűleg ez volt az első alkalom, hogy valaki űrbetegségben szenvedett – de ekkor még ezt senki nem tudta. Mindössze annyit tudtunk, hogy itt van ez az újabb orosz, aki kilencven percenként megkerüli a bolygót.
Tyitov repülése egyszer s mindenkorra kinyírta a Mercury-Redstone 5-öst. A következő asztronauta már az Atlasszal repül, és reméltük, hogy erre még az évvége előtt sor kerülhet. Az Atlas szeptember 12-én ismét készen állt, ezúttal az első földkörüli repülésére várt, aminek során egyetlen hurkot írt volna le a Föld körül. Mi, heten kirajzottunk a különböző, az űrhajó útját megfigyelő földi állomásokra. Scott az ausztrál Mucheaban, Gordo Los Angelestől északra, Point Arguelloban, és Wally a mexikói Guaymasban volt. Al, Gus és John a Cape-en maradt. Nekem volt a legkeményebb dolgom, mivel pár hétre Bermuda szigetén ragadtam.
Ez volt egyben a megfigyelő-állomás hálózatunk első, igazi tesztje. Összesen tizennyolc különböző ponton működtek ilyen állomások, köztük hajókon is, és ezek működését a Cape-i Mercury Irányítóközpontból koordinálták.
Minden jól ment, a Mercury-Atlas 4 útja egy óra huszonkét percig tartott, az űrhajót pedig ezután biztonságosan kimentették az Atlanti-óceánból.
Egy tévedés azonban még várt ránk. George Low és Harry Goett meggyőzte Silversteint, hogy jóval komolyabban kellene tesztelni a megfigyelő hálózatot, így külön erre a célra egy kisméretű műholdat terveztek és építettek, amit a NASA újdonsült Scout rakétájával akartak felbocsátani. Amilyen csöppnyi volt maga a program, olyan hatalmas csúszásokat produkált: eredetileg július elején kellett volna felbocsátani, de csak november elsején indult útnak. És ez is mindössze közel negyven másodpercig tartott: a Mercury-Scout rakétája szinte azonnal irányíthatatlanná vált, és végül a tesztkörzet biztonság tisztjének fel kellett robbantania.
Rejtély volt számomra, hogy Gilruth és a NASA számára pontosan mire készül velünk. Abban a tudatban voltunk, hogy mindannyian repülünk egy-egy Redstone-nal, majd ennek kimenetelétől függ, ki repülhet az Atlasokkal. Al és Gus lehetett volna önző, és köthették volna az ebet a karóhoz: „Hé, szerintünk mindenkinek repülnie kellene egyet a Redstone-nal, mielőtt valaki az Atlasra kerülne.” Ha mondtak volna ilyesmit, biztosra veszem, hogy úgy is történt volna.
De mindketten berepülő pilóták voltak, így ehelyett azt mondták, hogy „az Atlas repüléséhez igazából nincs szükség a Redstone-on megszerzett gyakorlatra”. November végén aztán valahogy kiszivárgott a sajtónak, hogy az első földkörüli repülésnek három várományosa van: John, Al és Scott. Igazából ezt megelőzően Gilruth már elmondta nekünk, hogy John Glenn repül az első Mercury-Atlas-szal, és Scott Carpenter lesz a tartaléka. Én a másodikat kaptam, Wally Schirra lett a tartalékom."
