Szívritmuszavar

 2012.11.22. 10:30

Deke_cover.jpg"Beraktuk Deke-t a centrifuga gondolájába, és még mielőtt belekezdtünk volna a kísérletbe, szívritmuszavarra utaló jeleket fedeztünk fel nála, ezt azonban teljesen normális dolognak tartottuk. (Ilyesmi nem volt ritka jelenség egészséges fiatalemberek körében, és általában a terhelés hatására megszűnt.)" Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"A fő csapásirány eredetileg  az volt, amikor nekivágtunk a projektnek, hogy hét szuborbitális repülést hajtunk végre a Mercury-Redstone-nal, vagy a Mercury-Jupiterrel, majd áttérünk az Atlas-ra, amivel már földkörüli pályára állunk. Abból indultunk ki, hogy mindannyiunkra egy űrugrás jut, majd az ennek során nyújtott teljesítményünk alapján dől el, ki kapja a földkörüli küldetést.

Feltéve, hogy az Atlas valaha elkészül. Akkoriban az indítások mintegy hatvan százaléka volt sikeres. (Nem hittem volna el, ha ekkor valaki azt mondja nekem, hogy a Mercury-program végére az összes emberes Atlas repülés közül egyszer sem kell a menekülőrakétát használni.) Az elkövetkező pár hónapban sok időt töltöttem Cape-en egy átkozott téglaházban, és végignéztem, ahogy egyet sem sikerül elindítani. Ezért gyűlöltük, hogy a Légierő saját Atlas rakétáinak indítását a mieink elé rakta: minduntalan elromlott valami, ami azt jelentette, hogy a mi startunk is későbbre csúszott.

Erre pedig, akárcsak a Little Joe-tesztekre, szintén nagy szükség volt. Az Atlas-hibáit elemezve kiderült, hogy például minden komoly problémának pár másodperccel korábban már vannak előjelei – ez nem elég idő arra, hogy a pilóta reagáljon rá, arra viszont igen, hogy az automatika közbeavatkozzon.
Így aztán a Convair kifejlesztette az ASIS-t (Küldetés-megszakítás érzékelő és végrehajtó rendszert, Abort Sensing and Implementation System). Ez egy rakás szenzort jelentett, amiből az Atlas minden pontjára került egy. Figyelték az üzemanyag-nyomást és az elektromos feszültséget – az összes rendszert, ami az Atlast a levegőben tartja. A baj első jelére az érzékelő közvetlenül a mentőrakéta rendszer részére jelzést küld. A rakéták begyújtanak, és a kapszulát biztos távolságba menekítik, mielőtt az elkerülhetetlen robbanás bekövetkezne.

1959. augusztus 25-én, kedden, a pennsylvaniai Johnsville-ben (ma Warminster) voltam, a Haditengerészet Légibázisán: itt volt ugyanis egy centrifuga. (Az emberek általában azt hiszik, hogy minden bokorban volt ilyen berendezés, holott akkoriban csak pár helyen létezett volt egy a Haditengerészetnél, egy másik pedig a Légierőnél, Wright-Patben.) Scott Carpenter is velünk volt, Bob Voas és Bill Douglas úgyszintén.

Más hangok – Bill Douglas

Ez az alkalom egyike volt a legelső johnsville-i teszteknek, és a berendezés még mindig meglehetősen darabos volt. Az EKG-készülék például olyan avitt volt, hogy egy papír fölé helyezett toll rajzolta a görbéket. Lassan ment a dolog, olyannyira, hogy igazából nem is tudhattunk meg sok mindent a vizsgálatból, de úgy gondoltuk, hogy nincs is olyan sok mindenre szükségünk.

Beraktuk Deke-t a centrifuga gondolájába, és még mielőtt belekezdtünk volna a kísérletbe, szívritmuszavarra utaló jeleket fedeztünk fel nála, ezt azonban teljesen normális dolognak tartottuk. (Ilyesmi nem volt ritka jelenség egészséges fiatalemberek körében, és általában a terhelés hatására megszűnt.)

Így aztán arra számítottunk, hogy nála is elmúlik majd. Megcsináltuk az első tesztet – Deke-t egy G-s negatív terhelésnek tettük ki, ami azt jelentette, hogy Deke nekifeszült a rögzítő-hevedereknek. A második teszt alkalmával már három G-s negatív terhelést kapott. A harmadik kör egy vegyes futam volt: a gondola forgatásával váltogattuk az őt érő pozitív és a negatív három G-terhelést.

Amikor a kerék megállt, és újra megvizsgáltuk Deke-t, megállapítottuk, hogy a szívritmuszavar még mindig nem múlt el. Akkor gondoltunk arra, hogy egy klinikai EKG-re lenne szükségünk: ez aztán kimutatta Deke atriális fibrillációját – szabálytalan szívverését.

A NASA-nál dolgozó más szakemberek attól tartottak, hogy mindezt mi okoztuk azzal, hogy három-G-s bukfenceknek tettük ki őt, de igazság szerint már azelőtt produkálta a tüneteket, hogy egyáltalán beült volna a gondolába.
Végül Deke már képes volt megállapítani, mikor kezdődik a ritmuszavara. Észrevettem, hogy a megbeszéléseken méri a pulzusát. Ez a szívritmuszavar természetes volt számára: teljesen tünetmentes volt: nem izzadt le, nem ájult el."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr124919544

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.