Sci-fiből valóság

 2012.11.14. 10:30

Deke_cover.jpgA hatvanas évek elején a mérnökök előszeretettel olvastak science-fictiont. Olvasmányélményeikből aztán sok minden meg is valósult. Az alábbiakban részletet közlünk Deke Slayton "DEKE!" című könyvéből, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra:

"Bill Douglas lett a háziorvosunk. Velünk együtt rengeteg tréningen és orvosi vizsgálaton vett részt: amikor például a szkafanderek megrendelésére került a sor, nem csak hetet rendeltek … hanem nyolcat, egyet-egyet nekünk, egyet pedig Billnek.
Két kiképzőtisztünk volt: egyrészt Bob Voas, a Haditengerészet agyturkásza, másrészt Keith Lindell, a Légierő ezredese – ők gyakorlatoztattak minket azokban az első hónapokban. Közülük Voas-szal voltunk közvetlenebb viszonyban; John Glenn-nel végül barátok lettek, később Glenn politikusi pályafutásának első kampányában is részt vett.

Lindell azért került a Mercury-programba, mert valaki odatette. Valamikor pilóta volt, de már csak irodai munkát végzett. Addig maradt, amíg 1962-ben át nem vezényeltek minket Houstonba.
Május elején első utunk St. Louisba vezetett, a McDonnell Aircraft Corporation itt építette a Mercury kapszulákat, ezek tervezésében és fejlesztésében kulcsszerepet játszott John Yardley, aki később a NASA-nál kötött ki.

A Mercury gondolatához hozzá kellett szoktatni magunkat. Eddig szárnyakkal rendelkező járművekkel repültem, ez azonban alapvetően egy rakéta orrkúpja volt. Az 1950-es évek elején, amikor még a Légierő az atombomba robbanófejének ideális alakját kutatta, a N.A.C.A.-hoz fordult segítségért: azt a formát keresték, amivel a rakomány úgy érkezhet meg céljához, hogy a légkörbelépés során nem ég el.
Az Ames Lab két mérnöke, H. Julian Allen és Al Eggers álltak elő a csonkakúp-formával (szemben mondjuk, a tűszerű kialakítással.).

Max Faget egy energikus srác volt Louisianából, és tengeralattjárókon szolgált a II. világháború folyamán. Lelkes science fiction-olvasó volt, ami akkoriban nem ment ritkaságszámba a mérnökök körében, és nem félt előrukkolni vad újításokkal. Ha valami mellett letette a voksát, attól kezdve a dolog eldőlt: ugyanis nem félt a vitától sem.

Faget volt az, aki az Allen és Eggers-féle csonkakúpot az emberes műholdra alkalmazta, ezt tartotta a leggyorsabb, legolcsóbb és legbiztonságosabb módjának ahhoz, hogy egy embert földkörüli pályára állítsunk, majd biztonságosan vissza is hozzuk onnan.
Kicsinek és könnyűnek kellett lennie, hogy a rendelkezésre álló Redstone, illetve Atlas rakéták tetejére lehessen illeszteni (ezek határozták meg a méretét, és azt, hogy milyen nehéz lehet.) Földkörüli pályán egy sor kis rakétahajtóművel lehetne irányítani, ahogy ez az X-15-ös esetében is történt.

A terv szerint a földre való visszatérés az alján elhelyezett kisméretű, szilárd hajtóanyagú rakéták gyújtásával történik majd, ezek lassítják le annyira, hogy megkezdje a légkörbe lépést. A kúp szélesebb, alsó felét ún. ablatív anyaggal vonnák be (olyannal, ami elég vagy elpárolog, így csökkentve a hőt), és a termelődő hő nagy részétől megszabadítaná a kapszulát.

Az átokfajzattal persze nem lehetne landolni: ejtőernyőkkel ereszkedne le. Viszont nem lehetett elég nagy ejtőernyőt belerakni – újfent súlyproblémák miatt – ahhoz, hogy eléggé lelassítsa a kapszulát, és ne törjük ki a nyakunkat a szárazföldre érkezés pillanatában: maradt a vízre szállás.

Ezek az adottságok határozták meg kiképzésünket is."

A bejegyzés trackback címe:

https://deke.blog.hu/api/trackback/id/tr474906546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.