A Mercury-program elején semmilyen útmutató nem létezett arra, hogyan is kell asztronautákat felkészíteni egy űrrepülésre. Ezt is az asztronautákra bízták. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Donald K. Slayton írását közöljük:
"Amikor a NASA-hoz kerültünk, még nem létezett semmiféle útmutató arra nézve, hogyan is kell Asztronautákat kiképezni, így aztán fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Azzal mindenesetre tisztában voltunk, hogy sokat kell majd tanulnunk. Három alapelvet szögeztünk le, amikor elkezdtük magunkat a dolgok mélyére ásni. Először is, az összes szerkezetet és módszert ki fogjuk próbálni, ha minimális esély van arra, hogy a javunkra váljon. Másodsorban, a kiképzésnek a lehető legkeményebbnek kell lennie: inkább többet gyakoroljunk, mint kevesebbet. És harmadrészt, leszámítva időbeosztásunk bölcs megtervezését, úgy döntöttünk, hogy kiképzésünk informális keretek között folyjon. A kezdettől fogva mindenki abból indult ki, hogy elég érett, és kellőképpen motivált emberek vagyunk. Mindenki tudta, hogy jól akarunk teljesíteni. Így semmi szükség nem volt arra, hogy valaki noszogasson minket.
Az alapötlet az volt, hogy addig gyakoroljunk, amíg az űrrepülés merőben újszerű világa – a repüléshez hasonlóan – a vérünkké nem válik. De eléggé magunkra voltunk utalva. Tudtuk, hogy mit kell megtanulni, és milyen készségekre lesz szükség. A NASA többé-kevésbé ránk bízta, hogy miként készülünk fel, és mikorra végzünk vele. Nem voltak vizsgák, mint egy iskolában, és a tréning során elért eredményeinket sem rögzítették hivatalosan. Természetesen, mindvégig tisztában voltunk azzal, hogy a NASA vezetői figyelemmel kísérik egyéni teljesítményünket, ahogy azt is tudtuk, hogy elméletileg bármelyikünket kipenderíthetik az űrprogramból, ha valaki nem bírja tartani az iramot.
Kezdés gyanánt minden létező könyvet és útmutatót elolvastunk. Többségünk tanulmányai során csak érintőlegesen foglalkozott olyan tudományterületekkel, mint amilyen az asztronómia, a geofizika, a fiziológia, a meteorológia és az asztrofizika. Egyikünknek sem volt ideje arra, hogy a felsorolt szakterületek tudorává váljon. De már a legelső földkörüli küldetéseinken hozzá akartunk járulni valamennyivel az emberiség ismereteinek gyarapításához. És ahhoz, hogy tudjuk, mit és hol keressünk, tudnunk kellett valamit arról is, ami akkorra már köztudott volt a szakemberek előtt.
Így aztán a Langley-ben berendezett osztálytermünkben ülve – hét asztallal, hét székkel és egy táblával szerelték fel – órákon át előadásokat hallgattunk. A Légierő orvosa, Bill Douglas alezredes repülőorvosi kérdésekben adott nekünk tanácsokat: az orvosi egyetemeken használatos modelleket hozott be az emberi testről, és nagy részletességgel elmesélte, hogy a súlytalanság miként hat az izmainkra, és a nagy g-terhelés miért, illetve hogyan befolyásolja légzésünket. Bill meg akarta ismertetni velünk szerveink működését és fizikai válaszreakcióit, hogy később majd a világűrben diagnosztizálhassuk, ha bármi egészségügyi problémánk adódna, és el tudjuk látni magunkat. De legalábbis rádión részletesen meg tudjuk vitatni gondunkat a földi orvosokkal, akik jó tanáccsal láthatnak el, miközben mi a magasban száguldunk.
Aztán a mérnökökön volt a sor. Elmagyarázták a gyorsítórakéták működését, amelyek majd a világűrbe repítenek minket, és beszéltek azokról a matematikai képletekről és repülésdinamikai elméletekről, amiket majd saját pályánk megtervezésekor használunk, hogy pontosan a kívánt földkörüli pályára álljunk. Ennek során rengeteg alapszintű fizika került szóba, nekünk pedig fel kellett eleveníteni a korábban tanultakat, így Kepler és Newton gravitációval, erővel és mozgással kapcsolatos törvényeit, amiket évszázadokkal korábban dolgoztak ki, ennek ellenére mégis hatással lesznek küldetésünkre.
Rengeteg olyan új információt kellett magunkba szívni, amire pilóta pályafutásunk során sosem kellett ekkora hangsúlyt fektetni, mivel sosem távolodtunk el a felszíntől 15 000 méternél magasabbra. Ismernünk kellett az ellipszis alakú pályára álláshoz szükséges számításokat. A mérnökök elmagyarázták, hogy ez a legbiztonságosabb pálya, és ez igényli a legkevesebb energiát gyorsítórakétáink részéről. Az égitestek mechanikájáról is tanultunk – hogyan mozognak az űrben a csillagok és a bolygók – vagy akár a saját űrhajónk.
A csillagászok elkezdtek belénk plántálni mindent, amit már tudtak az univerzumról, és elmondtak pár dolgot, amire reményeik szerint a mi közreműködésünkkel sikerül majd rájönniük. Ekkorra már sok csillag tömegét, távolságát és szerkezetét megmérték, sőt, némelyik hőmérsékletét is, és a csillagok életútjával kapcsolatos elméleteik is voltak. Azt viszont nem tudták, hogy a mi világunk miként illeszkedik ebbe a kolosszális rendszerbe, és hogyan viszonyul az égitestek azon részéhez, amit első ízben mi láthatunk tisztán, a légkör torzítása nélkül. Tudtuk, hogy közülünk néhányan akár még a Holdra is leszállhatnak, feltéve, hogy a Mercury-program beváltja a hozzá fűzött reményeket. Így a csillagászok megosztották velünk legközelebbi szomszédunkkal kapcsolatos ismereteiket. Valószínűtlennek tartották, hogy a Holdnak komolyabb légköre van, mivel a felszín élei nagyon élesen kirajzolódnak, vastag atmoszféra esetében homályosan látszanának. És amikor egy csillag eltűnik a Hold takarásában, fénye hirtelen alszik ki, nem pedig fokozatosan: légkör esetén ugyanis lassan hunyna ki. Ez a jelenség a csillag okkultáció (star occultation) néven ismert. Arra készültünk, hogy első földkörüli űrrepüléseinken – amikor a légkör fölé érve tisztán látjuk a körülöttünk lévő világot – nagyon odafigyelünk az ilyen okkultációra, hogy kiderüljön, vajon onnan fentről is ugyanazt lehet-e látni, mint idelenn a földön.
A rakétameghajtású eszközökről is meg kellett pár dolgot tanulnunk: ezek révén jutunk ki a világűrbe. A gyorsítórakéták tolóereje és az üzemanyagok fajlagos impulzusa közti arányon kellett törni a fejünket. Meg kellett értenünk a légkörbe lépés során felmerülő termodinamikai problémákat, és a sebesség és a rakéta irányításának alapelveivel is tisztába kellett jönnünk, amik majd küldetésünkre is hatással lesznek. Mindent összevetve, egyetemi szintű képzést kaptunk űrhajózástanból – ez az emberes vagy robotos tárgyak világűrbe juttatásának technikáját, mozgásuk irányítását és célba juttatásukat jelenti."
