A Mercury-űrhajó küldetését bármikor meg lehetett szakítani a földről, de a kabin csak a megfelelő emberekre "hallgatott". Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Malcolm Scott Carpenter írását közöljük:

"Azzal a számtalan elektromos vezetékkel és tucatnyi kis kapcsolóval a fedélzetén, a kapszula számtalan érdekes dologra képes azontúl, hogy természetesen életben tartja az Asztronautát, és gondoskodik jó közérzetéről. Az egyik ilyen érdekesség, hogy az űrhajónak állandó kapcsolatot kell tartania a földi állomásokkal. Cape Canaveralon az Irányítóközpont személyzetének minden percben tudnia kell, mi történik odafenn, hogy a küldetés minden pontján megfelelő döntéseket hozhassanak. A repülőorvosoknak minden információ birtokában kell lenniük, mielőtt felállítanák a diagnózist, és a tünetek alapján megállapíthatnák, hogy mi lehet a baj – ők a földkörüli küldetések során a világ különböző pontjairól követik figyelemmel az Asztronauta hogylétét. A kapszulának ezeket az információkat akkor is el kell juttatnia a földi irányítás részére, ha az Asztronauta képtelenné válna erre. Szerencsére, ez a kapszula egy hét nyelven beszélő csoda.

A kapszulából rádión beszélhetünk a földi irányítással, de akár morzéval is kommunikálhatunk velük: számos transzmitter van a fedélzeten arra az esetre, ha egyikük csütörtököt mondana. A kapszula összes többi rendszeréhez hasonlóan a kommunikációs rendszer is tele van biztonsági tartalékokkal. Eljutottunk oda, hogy kifejlesztettünk egy bombabiztos rendszert, ami szavatolja, nehogy a földről valami kósza jel megzavarja az űrhajót, ami miatt esetleg  nem kívánatos dolgokat tenne. Az összeköttetés például úgy lett kialakítva, hogy a földi irányításnál csak meghatározott emberek gyújthatják be a fékezőrakétákat, és hozhatják vissza a kapszulát a földre. De ha a dolgok elfajulnak, és az automatika nem venné át az irányítást az űrhajó fölött, a földről akár meg is lehet szakítani a küldetést. De a kapszula csak akkor engedelmeskedik, ha jogosult emberektől kap parancsot, és nem reagál a rossz számkombinációkra vagy a hibás parancsokra. Egyszerűen túl okos ehhez.
A rádiókat leszámítva – ezek révén beszélhet egymással az Asztronauta és a földi irányítás, vagy küldhet egymásnak morze-üzeneteket – két, egymástól független összeköttetésünk is volt a földi irányítással: ezek folyamatosan adatokat sugároztak a kapszula és az Asztronauta hogylétéről. Ezeket a parányi információmorzsákat – mint például, milyen meleg van a szkafanderben, mennyi oxigén maradt még az elsődleges rendszerben, és mennyi üzemanyag van a kézi irányító rendszer működtetésére, vagy milyen gyorsan ver az Asztronauta szíve – egy elektronikus készülék rendszeres időközönként összegyűjti, rádiójellé alakítja, és a földre továbbítja. A rádiójelek aztán a földi irányításnál ismét adatokká állnak össze, amiket egy nagy guriga papíron lehet elolvasni.

A küldetés fontos eseményeinek megtörténtét – ilyen például a mentőrakéta leválása, vagy a fékezőrakéták gyújtása – az űrhajó automatikusan jelenti a földi irányításnak. Ez akkor is így van, ha az Asztronauta eszméletlen vagy történetesen valami mással van elfoglalva az adott pillanatban. Erre azért van szükség, hogy minden fejleményről értesüljenek a felelősök: tudják, hogyan alakulnak a dolgok, és a rádión át az űrhajóra felküldött utasítással beavatkozhassanak a működésébe, ha egy-egy fontos lépés, vagy eseménysor kimaradna.
A fentiekhez szükséges elektromos áramot egy sor akkumulátor biztosítja: három elsődleges akkumulátor van a fedélzeten, amelyekre a start pillanatában már az űrhajó összes áramköre rá van kötve. Rajtuk kívül van még két tartalék-akkumulátor, ezeket az elsődleges akkumulátoroktól elzárva tárolják, így nem zárhatják egymást rövidre, és az űrhajó másik pontján még egy tartalék-akkumulátor is található. Az elektromos hálózat hihetetlenül fontos szerepet tölt be. Nem csak önmagát működteti, hanem más rendszereket is. Ha például a kapszula nem válik le automatikusan a gyorsítórakétáról – azaz a két egységet összekötő, robbanótöltettel ellátott csavarok nem robbannak fel a megfelelő pillanatban – mi magunk is leválaszthatjuk a kapszulát: ehhez egy kapcsolót kell megnyomni. Az így keletkező elektromos impulzus felrobbantja a csavarokat, és begyújtja a fokozat leválasztását végző berendezést (posigrade rockets), amik eltávolítják egymástól a kapszulát és a gyorsítórakétát.

A három elsődleges akkumulátorról üzemel a légkondicionáló, ami megakadályozza, hogy túlmelegedjünk, de ezek látják el árammal a műszerfal villogó égőit és a fejhallgatónkban hallható riasztást is, ami arra figyelmeztet, ha valami nincs rendben. A három akkumulátor biztosítja az energiát a hidrogén-peroxiddal működő segédhajtóművek számára, amik a kapszula külső burkolatán találhatók: segítségükkel tarthatjuk az űrhajót megfelelő helyzetben. Ráadásul a négy kabinégő világításához is áramra van szükség, hogy láthassuk a műszereinket, amikor épp a Föld sötét oldalán tartózkodunk – és a küldetés mintegy fele részében itt vagyunk.

A kapszula agya – ez egészíti ki az Asztronauta szürkeállományát, és fordítva – a Helyzetstabilizáló és Irányító Rendszer (Attitude Stabilization and Control System, ASCS), aminek tökéletesítésében Gus Grissom vett részt. Ez a berendezés tele van pakolva érzékeny giroszkópokkal és horizont szkennerekkel, így a kapszula a Földhöz képest megfelelő szögben tartható, ugyanakkor ez vezérli az összesen 12 helyzetirányító segédhajtóművet, amik az automata rendszer részét képezik. A segédhajtóművek egy része 110 N tolóerőt biztosít, segítségükkel lehet a kapszula helyzetét nagymértékben megváltoztatni. Mások mindössze 27 N tolóerőt fejtenek ki, és kisebb korrekciókhoz használjuk őket. Kézi irányításra váltva, mi dönthetjük el, melyik segédhajtóművet akarjuk használni. Az ASCS jó néhány rejtélyes mutatványra képes. Például a horizontszkennerek – ezek afféle infravörös szemek – határozzák meg, merre található odakinn a Föld horizontja, az ASCS automatikusan érzékeli mennyire tér el a kapszula a három mozgástengely (bólintó, legyezőirányú, forgás) mentén az előre beprogramozott helyzetétől, majd elektromos impulzust küld az elektromágnesek részére. Ezek aztán aktiválják a megfelelő üzemanyagszelepeket, és visszatérítik a kapszulát a megfelelő helyzetébe. A szelepek látják el üzemanyaggal a segédhajtóműveket, utóbbiak a korrekció érdekében bomlékony üzemanyagot lövellnek ki magukból. Küldetésem során ezzel a berendezéssel alaposan meggyűlt a bajom. Automatikusan a megfelelő helyzetben kellett volna tartania űrhajómat, hogy több időm maradjon egyéb feladataimra, például a naplementék megfigyelésére, a Föld párarétegének vizsgálatára és a ballonra, amit az űrhajó maga után húzott: utóbbi kísérletnek az volt a célja, hogy kiderüljön: az űrben mennyire tudom megbecsülni a távolságot, és megkülönböztetni a színeket egymástól. Ha a szkennerek megfelelően működnek, az ablak nagyjából kétharmadát a horizont foglalja el. Mielőtt sort került volna a fékezőrakéták gyújtására, a kapszulát három különböző alkalommal állítottam vissza megfelelő helyzetébe, majd megpróbáltam egyéb feladataimra rátérni. De valahányszor kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy a kapszula újra és újra a Föld felé bólint, én pedig mindannyiszor kézi vezérlésre kapcsoltam, hogy ismét megfelelő helyzetbe állítsam a kapszulát. Ez elég frusztráló volt, és rengeteg időt elvitt. A jövőbeli küldetéseinken már nem ezt a rendszert használjuk majd, így azzal, hogy a küldetésemen nem működött rendesen, nem vet sötét árnyékot a jövőre, nem kell újratervezni a rendszert."