Scott Carpenter erős oldala a légi felderítés volt, szerinte ezért is került Amerika első hét asztronautája közé. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben Scott Carpenter írását közöljük:
"Ebben a fejezetben John Glenn kollégái írják le, miként kerültek a Mercury-programba, és elmesélik, hogy mi vezetett ehhez a döntésükig. Beszámolóikat ABC-sorrendben közöljük, Carpenter alezredessel kezdődik:
Esély a halhatatlanságra
Malcolm Scott Carpenter
Ahogy erre John Glenn is utalt már korábban, mind a heten más-más okból akartunk Asztronauták lenni. Őszintén szólva, azt hiszem, hogy közülünk én nyertem ezzel a legtöbbet, legalábbis, ami a karrieremet illeti. Bár nem ez volt az egyetlen szempont, ami vezérelt. Emellett persze voltak egyéb motivációim is. De 1959-ben, amikor a meghívókat szétküldték a berepülő pilóták részére, hogy legyen némi elképzelésük a Mercury-programról, és eldönthessék, részt kívánnak-e venni benne, nem voltam túl elégedett azzal, amivel akkoriban foglalkoztam, és mindenáron ki akartam törni.
Mint legtöbbünk, én is a háború miatt kezdtem el repülni. Colorado-i srác voltam, anyámmal kettesben éltem, és mindenki másnál jobban a pörgős, mozgalmas életre vágytam. Azt hiszem, eredetileg farmbirtokos akartam lenni. De amikor Boulderben voltam középiskolába, kitört a háború, és miután végeztem, jelentkeztem a Haditengerészet pilótatanfolyamára, a Colorado Főiskolán. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy bevetésen is részt vegyek, de Kaliforniában és Iowában jó néhány előkészítő és repülős kurzuson részt vettem, majd ismét Boulderben kötöttem ki: ezúttal a Colorado Egyetemen repülőmérnöknek tanultam. Ezzel a képesítéssel a hónom alatt jelentkeztem a Haditengerészethez, és repülős lettem. Újabb repülésoktatás és elektronikai képzést követően Hawaii-ra küldtek, ahol a sokmotoros P2V megfigyelő gépekre kerültem. Ez a típus tele volt zsúfolva elektronikával és kommunikációs berendezésekkel, és időm nagy részét víz fölött, hajók megfigyelésével töltöttem. Ez gyakorlatilag pontosan ugyanaz volt, amit a Koreai háborúban is csináltam, mialatt társaim egy része MiG-eket szedett le, vagy a frontvonalat szórta meg napalmmal.
1954-ben a Haditengerészet marylandi Berepülő Pilóta Iskolájába kerültem, Patuxent Riverbe. Itt a Haditengerészet összes géptípusával repülhettem, beleértve a kísérleti fázisban lévő repülőket is. Munkám egy része viszont unalmasan telt: körbe-körbe repültem, hogy meghatározzam, miként működnek a különböző gépek rádióantennái különféle magasságokon. De ez az időszak ennek ellenére érdekes volt számomra, hiszen ez volt addigi karrierem fénypontja. Később a Haditengerészet felderítő tevékenységgel bízott meg.
Ez tapasztalatszerzésnek nagyon hasznos volt. Rengeteget tanultam a fényképes felderítésről, és továbbképeztem magam a navigáció, az elektronika és a kommunikáció terén. Szerintem ez mind hozzájárult ahhoz, hogy a NASA a Mercury-programban velem is számolt. A NASA különböző szakmai háttérrel rendelkező pilótákat keresett, így az Asztronauták kiegészíthették egymást. Szemlátomást olyasvalakire is szükségük volt, aki egy átlagos pilótánál többet tudott a kommunikációs rendszerekről és a navigációról, és ezekben a kérdésekben segíthette a munkát. A repült óráim számát tekintve azonban korántsem voltam biztos a sikerben. A versenytársaim többsége ezer, de volt, aki kétezer órát is repült vadászgéppel. Nekem mindent összeszámolva 2800 órám volt, és ebből csak háromszázat repültem vadászgépen.
Valószínűleg emiatt ennek nem kellett volna aggódnom, de mégis zavart. Nyomasztott a gondolat, hogy esetleg nem kapok igazi esélyt a bizonyításra. Az idegeim, a reakcióidőm rendben voltak, a személyi kartonommal sem volt semmi gond.
Egy éjjel épp egy tanulóval repültem, amikor az egyik motor leállt. A szegény ördög úgy megijedt, hogy beszélni is alig tudott, amikor megkértem arra, hogy tájékoztassa a tornyot a problémáról. De elégedett voltam, amikor azon kaptam magam, hogy a legkevésbé sem ijedtem meg. Jól ismertem a gépet, és követtem az ilyenkor szokásos eljárást: a légellenállás csökkentése érdekében a propellert vitorlába állítottam (feathering the engine). Rengeteg erő volt a többi motorban, és sikerült leszállni. Minden adott volt a sikerhez. Tapasztalatra volt szükség, és abból nálam nem volt hiány.
Aztán akadt egy kis problémám, amikor első alkalommal parancsnoki minőségben vettem részt egy éjszakai repülésen. Hawaii-t Barber’s Pointnál hagytuk el, és 400 kilométert kellett megtenni egy meghatározott irányban, vissza kellett térni a navigációs ellenőrzésre, majd az egészet újból meg kellett csinálni. Nyolcórás küldetés volt, és aznap éjjel nagyon sötét éjszaka volt. Az első két szakaszon túl voltam, a következőt pedig a koromsötét tenger fölött kellett teljesíteni. A körzetben viharok dúltak, mindenfelé csak villámokat láttam. Tudtam, hogy némi turbulenciában lesz részem, és ez nem épp a legideálisabb pillanat volt arra, hogy búcsút intsek Honolulunak. Mai fejjel kicsit talán bután is hangzik. De az ilyen és ehhez hasonló pillanatok révén egyre jobban legyőzi az ember a félelmet, és lesz képes szembenézni az ismeretlennel.
Kaptam két másik lehetőséget is, hogy magam előtt bizonyítsak, mindkétszer utas is volt teherszállító gép fedélzetén. Mindkétszer kinyílt az ajtó. Az első eset a Haditengerészet gépén történt: a bejárati ajtó kicsapódott. Ez olyan jelentékeny légellenállást okozott a gép egyik oldalán, hogy a pilóta először azt hitte, elvesztette az egyik motort. Az ajtónál álló személyzeti főnök megpróbálta becsukni. Ott állt, és csak rángatta mindenféle ejtőernyő és biztonsági heveder nélkül, én pedig attól féltem, hogy kizuhan. Nem értettem, miért nem siet senki a segítségére, így megtettem én. Egy másik alkalommal a NASA egyik gépén szélesre tárult a vészkijárat. Emlékszem, erre gondoltam: vajon túl gyorsan repülünk-e ahhoz, hogy kinyújtsam a karom, és visszahúzzam az ajtót a menetszéllel szemben? Azt hiszem, hogy kérdésemre nemleges választ adhattam, mivel fogtam magam, kinyúltam, és behúztam az ajtót. Egyik esetben sem a kitüntetés vagy bármi más vezérelt. Mégis elégedett voltam önmagammal. Hideg fejjel gondolkodtam, és örültem, hogy így tettem."
