Az orvosok hőkamrába zárták az első asztronautákat, ahol két órán át 57 Celsius fokon sütötték őket. A lábukat jeges vízbe kellett tenniük. Ez is olvasható Amerika első hét asztronautája által írt "We Seven" (Mi, heten) c. könyvben, amiből ezen a blogon fordítunk részleteket magyarra. A következőkben John Glenn írását közöljük:
"Mialatt Patuxentben és Washingtonban állomásoztam, egyre többet és többet tudtam meg a világűrről. A témában mindent elolvastam, amit csak találtam, és nyitott füllel jártam-keltem. Bob Moore, aki washingtoni irodámban a szomszédos asztalnál ült, az X-15 programot a Haditengerészet részéről felügyelő összekötő tisztek egyike volt; maga a program egy előtanulmány volt arról, hogy mennyire lehet manőverezni egy szárnyakkal rendelkező szerkezetet a világűrben. Nagyon érdekeltek az általa összegyűjtött információk.
Később irodánkat arra kérték, hogy biztosítsunk egy berepülő pilótát, aki ellátogat majd a NASA virginiai Langley légibázison működő laboratóriumába, és kipróbálja az egyik űrrepülő szimulátort – a NASA ugyanis a légkörbe lépéshez a legmegfelelőbb formát kereste. Ugyanennek a tisztnek később Langleyből a pennsylvaniai Johnsville-be, a Haditengerészet Repülőfejlesztési Központjába is el kellett utaznia, hogy kipróbáljon egy nagy centrifugát, és összehasonlítsa a szimulátorban nyert adatokat a nagy G-erőkre tervezett centrifuga adataival. Jelentkeztem erre a feladatra, és meg is kaptam. Nagyon élveztem ezt a munkát, noha ekkor még lövésem nem volt arról, hogy én magam is az Asztronauták egyike leszek.
Langleyben pár napot töltöttem el, ezt követően pedig több mint egy hétig voltam Johnsville-ben, ahol részt vettem annak a centrifugának a kidolgozásában, amivel szimulálni lehet azokat a körülményeket, amiket egy pilótának ki kell majd bírnia az űrből való visszatérés során. Érdekes ízelítő volt ez a jövőből.
Aztán előkerült egy másik dolog is. A NASA az irodánkkal együttműködésben kívánta megtervezni a Mercury-kapszula makettjét, ezen akkoriban már javában dolgoztak. Emellett már megkezdték az Asztronauták kiválasztását is, akik majd beleszólhatnak a kabin kialakításába. Mivel korábban Johnsville-ben voltam, tudtam egyet s mást a kapszula leendő útjáról, és részt vettem jó pár makett-tervező bizottság munkájában is a Haditengerészetnél: itt azt kutatták, hogy milyen legyen a kapszula végleges alakja. A folyamatokkal is tisztában voltam, így Bu Aerben a főnököm, Tony Benjes százados elintézte, hogy a McDonnell St. Louis-i üzemében tanácsadóként részt vegyek a kapszula makettjének tervezésével foglalkozó bizottság munkájában.
Nagyjából ezidőtájt kezdtem gondolkodni azon, hogy talán meg kellene próbálni bekerülni az űrprogramba. Nagyon érdekesen hangzott. Tudtam, hogy pár apró körülmény ellenem szól. A háború miatt kimaradt a főiskola az életemből, bár az idők folyamán elvégzett katonai iskolák és egyetemi munkáim miatt felértek egy főiskolai diplomával. 37 éves életkorommal kissé túlkorosnak számítottam a NASA számára. Esélyeimmel kapcsolatban nagyon óvatos voltam. Egy ideje már tengerészgyalogos őrnagy voltam, és ha előléptetnek alezredessé, valószínűleg egy tengerészgyalogos repülőszázad parancsnoka lehettem volna. Nagyon szépen ívelt a karrierem. Tudtam, hogy az űrutazás a hivatásom csúcsa, és természetesen, nem akartam kihagyni. De a bennem munkáló elégtétel és a személyes büszkeség, hogy talán elég tudással, kitartással és tapasztalattal rendelkezem ahhoz, hogy én legyek az egyik befutó, minimális mértékben játszott szerepet abban, hogy végül megpróbáltam. Úgy éreztem, hogy tapasztalataim révén felkészült vagyok a Mercury-program kihívásaira, és később megbánnám, ha kihagyom ezt a lehetőséget.
Amikor véget ért a katonai berepülő pilótákat átvilágítása, a nevem - másik 100 név társaságában – rajta volt azon a listán, akik eleget tettek a minimális követelményeknek. Ezt a listát számos meghallgatás során tovább szűkítették, így végül a 32 asztronauta-jelölt egyike lettem – Carpenter, Cooper, Grissom, Schirra, Shepard, Slayton, és még további 25 másik pilóta mellett. A vizsgálatok egy részében a fizikai állóképességünket ellenőrizték: mennyire vagyunk kitartóak? Emellett voltak pszichológiai vizsgálatok is, ezek során azt térképezték fel, hogy mennyire vagyunk érettek, hogyan reagálunk vészhelyzetben, és mennyire vagyunk motiváltak. A pszichológiai teszteket kidolgozó egyik orvos szavaival élve: „egy Asztronauta nem pusztán egy méretes egér, macska, kutya vagy majom, akit beraknak egy szerkezetbe, és kilövik a világűrbe. Az ember olyan furcsa szerzet, akinek vannak érzelmi szükségletei és reakciói. Ezek meghatározzák viselkedését, és az űrrepülés során nélkülözhetetlen feladatokhoz való hozzáállását.”
Ezen biztosan átmentem. Az orvosok által feltett különös kérdések némelyikéből nehéz volt kitalálni, hogy valójában mire is kíváncsiak. Később, miután az utolsó szűrőn túl voltunk, azzal viccelődtünk, hogy valószínűleg az orvosoknak a "jókat" sikerült kiszűrniük, azzal hogy végül minket választottak. Egyedül a személyiséget és a találékonyságot mérő teszt közel 600 kérdésből állt. Az orvosok apró darabokra szedték agyunkat, hogy kiderítsék, milyenek is vagyunk valójában. Vélhetően motivációnkat elemezték: miért akarunk a Programban részt venni, és megpróbálták kiszűrni azokat, akik nem vették elég komolyan a feladatokat, vagy esetleg túl egocentrikusak voltak a csapatmunkához. Az egyik, az orvosok által „Ki vagyok én?”-tesztnek nevezett vizsgálat során, megkértek minket, hogy húszféleképp egészítsük ki az „Én … vagyok.” mondatot. Feltehetően mindegyik válasz a személyiségünkről árult el valamit. Az első pár válasz könnyen ment: „Én férfi vagyok; tengerészgyalogos vagyok; pilóta vagyok; férj vagyok; tiszt vagyok; apa vagyok.” De a huszadik válasz környékén már nem volt túl egyszerű megmondani, hogy valójában ki is vagy.
A szervezetünket vizsgáló orvosok is alapos munkát végeztek. Biztos vagyok benne, hogy ennél tüzetesebb átvizsgálásban egy csoportnak sem volt még soha korábban része.
Vízzel teli tartályokba merültünk alá, hogy megmérjék súlyeloszlásunkat, és meghatározzák, mennyi zsír van különböző szerveinkben. EKG-vel a szívműködésünket, az EEG-vel pedig agyunk impulzusait mérték. Tizenhétféle látásvizsgálatnak vetettek alá minket, és rengeteg vérvételre is volt. Azt akarták megtudni, hogy mennyire toleráljuk a kellemetlenségeket, és aztán kezdtük az egészet elölről.
Futópadon sétáltunk, 50 centis lépcsőre lépegettünk fel és le, egy kerék nélküli biciklit hajtottunk, és bizonyos időközönként behúzták a fékeket, hogy lássák, szervezetünk hogyan reagál. Az orvosok eközben a vérnyomás és a pulzus változásait figyelték, és általában leállítottak minket, amikor percenkénti pulzusunk 180 körüli lett. Miután szívverésünk elérte a nyugalmi szintet, az egészet újból megismételték, hogy ellenőrizzék, ezúttal vajon milyen gyorsan áll vissza a normális értékre.
Az orvosok hőkamrába zártak minket, ahol két órán át 57 Celsius fokon sütöttek minket. A lábunkat jeges vízbe kellett tenni, részben, hogy lássák, miként reagálunk a sokkra, részben pedig azért, hogy megmérjék: a hideg hatására miként alakul a vérnyomásunk. Máskor szkafanderbe kellett öltöznünk, és 20 000 méteres magasságot szimuláltak. Számos órát eltöltöttünk egy sötét, hangszigetelt izolációs kamrában, hogy kiderítsék, miként hat ránk a teljes csönd. A vizsgálatok szüneteiben az orvosok, a mérnökök és pszichiáterek folyton a múltunk felől kérdezősködtek. A legtöbb vizsgálaton jól szerepeltem, és erre nagyon büszke is voltam.
Tíz vagy tizenkét napot kellett várni az utolsó vizsgálati eredményekre, mire kiderült, hogy átmentünk-e a teszteken. Visszautaztam a BuAer-ben lévő washingtoni irodámba, itt ért a telefonhívás is. A vonal túlsó végén Mr. Charles Donlan volt a NASA részéről, és megkérdezte, hogy még mindig érdekel-e engem a dolog. Azt feleltem, hogy „Igen, nagyon is.” Mr. Donlan erre csak annyit mondott, hogy sikerrel vettem az akadályokat. Nagyon büszke voltam – nem tehetek róla – de bizonyos fokú alázatot is éreztem a programban felhalmozott elképesztő tudásmennyiség láttán, és rádöbbentem, mennyire fontos az ország számára, hogy sikerrel járjunk. Aznap este Annie-vel kétszeresen ünnepeltünk, aznap volt ugyanis a házassági évfordulónk is. Egy étterembe mentünk, és kicsit lazítottunk."
